Fél lábbal a levegőben

…történt valami,
ami megváltoztatta életemet.
Gyalogoltam három napot,
és hirtelen célba értem.

Hugo Rahnernél olvastam valahol, hogy a Loyolák kastélyéban a reconquista, az ibér félsziget visszahódítása után bukkantak rá egy elfalazott képre, melynek aláírása „Pourqouy non”, magyarul Miért ne? – volt. Megtetszett a történet, és mottóul választottam a rádiósorozathoz, melyet a Vatikáni Rádió magyar adásában szerkesztettem római teológiai tanulmányaim éveiben. A rádió, mint minden tömegkommunikáció, egyirányú közlés. Beszélek a mikrofonba, és nem tudom, ki hallgat – ha (meg)hallgat.

Mint jezsuitának, meg kellett tanulnom, hogy lelkipásztorként sem tőlem függ, hogy milyen hatással vagyok hallgatóimra. A tömeges megtérések egy prédikáció hatására, amelyekről a régiek tudósítanak, ma szinte ismeretlenek.

Szerényebbek lettünk. Nincs garancia a „sikerre”, és mégis hajt valami, hogy folytassam. Pourquoy non? - teszem fel ilyenkor magamnak a kérdést, és új lendülettel vágok neki a munkának. S néha találkozom valakivel, aki úgy búcsúzik tőlem: Miért ne? - és cinkosan rám kacsint. Talán az ő életében is mottóvá lett Szent Ignác mondata. Vagy amolyan kód közöttünk, jelzés, hogy valahogy őt is megfogta a kérdés, és a mögöttes filozófia. Gyakran válaszolok vele, ha kérdeznek, miért lettem jezsuita. Különösen, amióta sokan, néha régi barátok is, felfedték előttem, hogy egy ideig ők is gondoltak arra, hogy jezsuiták (vagy papok, szerzetesek/ szerzetesnők) legyenek, de hát… Nekik nem fogyott el az ellenérvük. Nekem igen.

Íme, dióhéjban a történet. Persze - és ez nagyon sok hivatástörténetre igaz - sok minden, amit most elmondok, csak később vált világossá előttem, amikor már kimondtam a végleges „igen”-t.

Gyerekkoromban - ezt berlini nagyanyám mesélte - sokszor „miséztem”, de hát nem minden misét mímelő fiúból lesz pap. El is felejtettem később. Hat évvel fiatalabb öcsém keresztelése után viszont hetekig magam is „kereszteltem” a Csaba utcai gyerekeket, mert imponált a négynyelvű ceremónia minden mozzanata. Kornélt ugyanis nem csak latinul és magyarul, hanem anyám kedvéért németül, keresztanyja kedvéért meg olaszul is megkeresztelte a Városmajor utcai lelkész. Én megdöntöttem a rekordot, hisz negyven évvel később első misémet öt nyelven tartottam: olaszul, franciául, angolul, németül és magyarul. Sok ismerősöm szerint ez is tipikusan jezsuita. Persze az is igaz, hogy csak az olaszt sajátítottam el teológushallgatóként, a többit még boldogult menedzserkoromban. Mert a játékkeresztelésnek nem lett rögtön folytatása. Kamasz koromban, mint sok fiatalnál, lanyhult érdeklődésem az egyház iránt. Mindez akkor változott, amikor apám úgy döntött, kint maradunk Nyugaton. Épp Berlinben voltunk látogatóban nagyanyámnál, apám egyszer csak ott állt az ajtó előtt. Első kérdésem az volt: mi lesz a bélyeggyűjteményemmel? Szent Ignác szavaival: Aki szabad akar lenni, annak mindig le kell mondania valamiről. Sokszor többről, mint egy bélyeggyűjtemény. Jó előgyakorlat volt disszidálásunk éve, 1962.

Újságíró akartam lenni, de apám azt mondta - elnézést a későbbi kollégáktól - „az egy link szakma”. Így lettem - leuveni közgazdasági tanulmányok és a legendás fontainebleau-i menedzseriskola elvégzése után - üzemgazdász és menedzser. Mint ilyen, a „jet-set” tagja is lettem, rengeteget repültem keresztül-kasul Európán és tengeren túlra, munkaadóim megbízásából. Mint menedzser oda mentem, ahova küldtek. Ez is hasznos előgyakorlat a leendő jezsuitának. Akkoriban mesélte el anyám, hogy a háború végén - még nem tudta, hogy állapotos - egy cigányasszony megjósolta neki, hogy két fia lesz. A nagyobbik mindig fél lábbal a levegőben. Kinevette, de a mondatot megjegyezte. Én is.

Sok repülés közepette történt valami, ami megváltoztatta életemet. Gyalogoltam három napot, és hirtelen célba értem. Barátok unszolása arra késztetett, hogy részt vegyek az európai fiatalok 1968. évi chartres-i zarándoklatán. Kimerülten, de lelkesedéstől hevülten vonultunk be a katedrálisba, melynek hajójában egy végtelennek tűnő fehér asztal keresztet formált, és ezt több száz egyszerű fehér karingbe öltözött pap vette körül. Ott értettem meg, miért hívják protestáns testvéreink az oltárt Úrasztalnak. Ott értettem meg, hogy ez az Úr meghív szolgálatára. Sokk volt. Abbahagyjam tanulmányaimat? Kezdjek mindent elölről? Erre nem volt bátorságom. Múltak az évek. Munkámat szerettem, és emellett rengeteg társadalmi munkát végeztem: volt iskolám, a kastli gimnázium javára, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalomban (Pax Romana), és sorolhatnám tovább, mintegy kompenzációként, miközben Jónásként menekültem az Úr hívása elől. De utolért. Utolért először a belga autópályán, amikor kis híján otthagytam a fogam, mert elaludtam a volán mellett, de kutyabajom se történt. Csak elkezdtem gondolkozni: a forgalom évi 34 %-os emelése életcél? Utolért másodszor, amikor milliomos akartam lenni, igaz, azzal a kegyes szándékkal - erről igyekeztem magam meggyőzni -, hogy szüleimről gondoskodom, de a vállalkozás, amelyet a marketing jól betanult szabályai szerint terveztem, megbukott, mert nem volt elég tőkém. Nem volt elég tőkém, mert Mitterrand nyerte meg a választást, és államosította a bankot, mely hitel adott volna. Ugye hihetetlen? Szóval az Úr nagyon akart. S utolért harmadszor, amikor édesapám halálosan megbetegedett rákban, és a család jövőjén töprengve, megkérdezte tőlem: „Gondoltál már arra, hogy jezsuita legyél?”

Megdöbbentem. Akkor már évek óta foglalkoztatott a gondolat. Miért épp a jezsuiták? Miért ne? Apámat egy jezsuita temette. Neki bevallottam mindent. A többi rutin.

Megvizsgáltak annak rendje-módja szerint, és alkalmasnak találtak. De még eltelt öt év, amíg beléptem. Ennyi kellett, hogy a „miért ne legyek milliomos” kalandból származó kötelezettségeimnek eleget tegyek.

Ez volt a leghosszabb noviciátus a Társaság modern történetében. Hálás vagyok érte.

Kiss Ulrich SJ