Ez volt az a két szó, mellyel Jenő atya elköszönt minden alkalommal lelkigyakorlatozóitól, látogatóitól. Sajnos többet nem hangzanak el ajkáról ezek a szavak, mert Teremtője március 22-én magához hívta. Számomra, aki ezt nap mint nap hallhattam, egyre inkább megszokottá vált, tartalmán, igazi jelentésén és mélységén nemigen gondolkodtam el. Most, hogy már nem mondja, egyre sűrűbben hallom belülről, és az eddig számomra üresen csengő szavak, valami mélységes igazságot és üzenetet közvetítenek felém. Mindez lassan lépésről-lépésre bontakozik ki, úgy, ahogy visszagondolok az Ő személyiségére, szemlélem és csodálom annak a kapcsolatnak a tisztaságát, mely Őt Istenhez és embertársaihoz fűzte.
Lelkük mélyéig ható és átformáló élményt élhettek át mindazok, akik eltöltöttek pár napot lelkigyakorlatain, vagy ha csak akár pár percre is, de meglátogatták Őt otthonában, az Életrendezés Házában. Mi az, ami áthatott, átsugárzott az ő személyiségén, amit életrendező és formáló erőként magukkal vihettek vendégei? Úgy hiszem, hogy mindennek titka az, hogy nem csak hirdette, de személyiségében és emberek felé fordulásában meg is valósította Isten végtelen és odaadó szeretetét. Négyszemközti beszélgetésekben teljes odafigyelést és személyünkkel való mélységes egyesülést tapasztaltunk meg az Ő részéről. Oly mértékben megvalósult ez, hogy nem csak lelki támaszt, és vigaszt próbált nyújtani, de mindent megtett tevőlegesen is, hogy problémánkon segítsen. Sose fogom elfelejteni azt az esetet, mikor késő este felhívta egy budapesti barátja, hogy lelki fájdalmára nála keressen vigasztalást. Jenő atya nem tartotta elégségesnek mindazt, amit telefonon keresztül nyújtani tudott, ezért másnap hajnalban vonattal felutazott Pestre. A személyes lelki istápolást követően indult is vissza, mert itthon lelkigyakorlatozói várták. Ekkor 85. évében járt.
Szintén magával ragadó és felejthetetlen élményt nyújtottak prédikációi, lelkigyakorlatos előadásai. Ilyenkor általában fejét kissé az ég felé emelte, kezeit félig széttárta, szemeit becsukta, vagy csak éppen résnyire hagyta nyitva, és Isten üzenetét így, átszellemülve közvetítette nekünk. Ő minden nap a szokott időben bemutatta a szentmisét, akkor is, ha senki nem vett részt rajta. Egy ilyen alkalommal - amikor házunk kápolnája még a nagyteremben volt kialakítva – a tornácon elsétálva bepillantottam ajtajának ablakán és szemem Jenő atyán pihent meg, aki épp az áldozati liturgiát végezte. Az előbb említett testtartásban, átszellemülve állt az oltár mögött. A szentmise szövegét egészen halkan mondta, és közben egy-egy perces szüneteket tartott. Ilyenkor arcának mimikája, mosolygós vonásai árulkodtak arról a teljes egységről, mely közte és Isten között megvalósult. Ezen élmény hatására én úticélomat feledve ottmaradtam, egészen a szentmise végéig. Próbálom megfogalmazni azt az érzést, mely akkor elárasztott és magával ragadott, de szavakba önteni nem tudom. E történet kapcsán Jézus három tanítványára gondolok, akik elkísérték Mesterüket a Tábor hegyre és tanúi lehettek az Ő színeváltozásának. Megnyilvánult előttük Jézus istensége és megérintette Őket az a tökéletes egység és végtelen szeretetáradat, mely Jézust Atyjához és a Szentlélekhez kötötte. Az élmény hatására Ők is csak ennyit tudtak mondani: „Uram, jó nekünk itt lenni”. Valami hasonló élményt éltem át ekkor én is, és élhették át mindazok, akik kapcsolatba kerültek Jenő atyával.
Most kezdem érteni köszöntésének lényegét és üzenetét. Tartsunk össze, mert összetartozunk, és nem pusztán összetartozunk, hanem a lehető legszorosabb kötelékre, az egységre vagyunk rendelve. Jézus is ezért imádkozik szenvedése előtt az utolsó vacsorán a Mennyei Atyához, hogy tanítványai és mindazok, akik szavukra hinni fognak Benne, legyenek egyek úgy, amint Ő és az Atya egyek. Ezt kéri, mert csak az Isten kegyelme és az egymásba karoló testvéri közösségek segítsége által járhatunk szilárdan és kitartóan Istentől elrendelt utunkon. Ezt ismerte fel Jenő atya is és ezért buzdított mindenkit a rendszeres és komoly imaéletre. Sokszor előfordult, hogy sajnálkozva sóhajtott fel előttünk: „Látjátok, ide vezet, ha valaki megszakítja a kapcsolatát Istennel! Döntő az ima szerepe az életünkben, e nélkül kisodródunk!” Ez általában akkor fordult elő, ha olyan lelkigyakorlatozója volt, aki különösen nehéz terheket hordozott.
Mindannyian csodáltuk erejét és fáradhatatlanságát, azt a szent buzgalmat, mellyel az ideérkező lelkigyakorlatozók életének rendezésén fáradozott. De ez a törekvés jellemezte őt, bárhol is volt, még akkor is, amikor Ő szorult gondozásra. Így lett a halálát megelőző három héten át a pécsi Onkoterápiás Intézet az életrendezés igazi háza. Az itt eltöltött napokban a tartóra tett lámpásként megélt hite segítséget nyújtott betegtársainak testi betegségeik elfogadásában és hitük megerősödésében. Hétvégeken, amikor minden elcsendesedett, a betegszobákat végigjárva hívott mindenkit szentmisére, melyet a folyosó egy kis zugában mutatott be. A zajosabb hétköznapokon, vagy amikor már gyengébb volt, saját ágya lett a legszentebb áldozat oltára. Még nem fenyegetett az influenzajárvány, de orvosnője mégis látogatási tilalmat akart bevezetni - de csak Jenő atyára vonatkozólag -, ugyanis betegágya a sok barát és ismerős számára szinte zarándokhellyé vált. Életének utolsó előtti napján, Jenő atyát átszállították egy másik kórházba. Súlyosan beteg szobatársától, akivel több mint egy hetet töltött együtt, legyengülve, de a gyógyulásban bízva a megszokott szavakkal köszönt el: „Tartsunk össze!” Még azon a hétvégén mindketten a Mennyei Atya színe elé kerültek. Összetartottak…
Tartsunk össze mi mindannyian, akik ismertük és szerettük őt. Életünket Istenhez kötve, egymással közösséget alkotva nem csak saját életünket tudhatjuk biztonságban, hanem az Életrendezés Háza jövőjét is. Jenő atya egy régebbi interjúban így fogalmazta meg érzését és reményét e házzal kapcsolatban: „Életrendezés Háza, ez az én boldogságom, életem koronája. Remélem, hogy a most készülő kápolnával a ház látogatottsága és működése még intenzívebb lesz, és ha én megkapom a „felső behívót”, tovább él és egyre jobban kibontakozik.”
Piffkó László, Életrendezés Háza gondnoka