Megrendítő volt a szeme. Ritkán látni ezt a tekintetet. Első látásra gyermekien csodálkozó, ugyanakkor figyelmes, áttetsző-tiszta (ezt tévesen gyengeségnek szokták nézni), ugyanakkor átvilágító, erős fényű (de nem tekintélyes, nem erőszakos). Olyan formáló határozottság ez, amit jezsuitáról persze feltételezni lehet, de szemtől szembe látva, ez a tekintet mégis meglepő, megrendítő.
Egységbe fonódott, kiegészítő ellentét volt cselekedeteiben is. Meghatott kézzel, szinte gyöngéden érintette miséin a Bibliát, hangsúlyozva a tudatosságot, s a tiszteletet, amellyel a Könyv fölnyitását ajánlotta. Fordítói munkáját, napi időbeosztását maximális tudatossággal élte. Ráhagyatkozó, intuitív volt viszont kis hétköznapi cselekedeteiben, nem túlzás kimondani, misztikus kapcsolatban állt, élt, lélegzett a transzcendenssel. Személyes tapasztalatunk: amikor valami fontos nem jutott eszébe, fejébe csapta kis kucsmáját és fölballagott a hegyre, azzal a mély meggyőződéssel, hogy ott majd eszébe jut az elfelejtett motívum. Visszatérve, kérdő tekintetünkre mosolyogva bólogatott: igen, megtalálta a keresett gondolatot.
Mi mindent köszönhetünk neki? Az életpéldáját. A szentignáci „hosszú, 30 napos, nagy” lelkigyakorlatokat, s a rövid, sebgyógyítással felérő csendes lelki hétvégéket egyaránt népszerűvé, elérhetővé tette. Az elmúlt húsz évben, aki vele töltötte ezeket a lelkigyakorlatokat, annak szaporázni kellett a lépteit, hogy nyomába lépjen ezeken a dinamikus tűnődés-sétákon, elmélyedés-gyakorlatokon. Igazi „peripatetikus” séták voltak ezek, ám távol a divatos intellektuális okoskodásoktól, agyalástól, hiszen valóban lelket megragadó állomásokat adott. (Megállást kér itt a „lelkigyakorlat” szó is, amit derűs alapossággal szokott értelmezni, a „gyakorlat” jelentőségét, mindennapossága igényét hangsúlyozva.) Egyik legnagyobb műve, a barátaival közösen szervezett, épített „Életrendezés Háza”, amelyet szívós elszántsággal növesztett sokak gyógyítására, vigasztalására. Neki köszönhető a modern alexandriai gondolkodó, Henri Boulad műveinek magyar nyelvre fordítása, illetve ezek sorozatba szervezése, s Henri Boulad magyarországi előadásainak elindítása. (Halála előtt két hónappal írt levelében is ennek várható sikeréről biztosított, hiszen ő hívta, ő intézte a májusi körutat is.)
Példamutató volt filozofikus kultúrája, amellyel (a történelmi tanításban az egyház által néha kettővé csonkolt emberi „hármasságot”) a test-lélek-szellem egységét megélte. Jenő atya nemcsak értelmezte, elemezte, továbbgondolta, de élte, művelte, javította saját testi szervezetét is. Eleven egységben volt a mellette lélegző természettel. Rendszeresen kaszált, gombászott, télen szánkózott. Szinte legendássá nőtték ki magukat a „lelkigyakorlatokon” bemutatott előtornázásai. Néha visszafogott mosollyal derültünk, amikor kis „manóforma” alakjával harci pózba feszítette magát, s bemutatta a kínai torna „ádáz ütését” - ami persze nem ütés volt, hanem egy speciális légzésforma. De mindehhez játékosan ráncolt homlok, villogó tekintet és kung-fu, vagy jiu-jitsu testpóz és kézél-tartás kellett.
Reggeleit mély imával kezdte és… - horribile dictu, figyelmes rádióhallgatással (sic!) folytatta. Fontosnak tartotta a napi hírek hallgatását. Ebben a világban élünk, cselekedeteinkhez szükséges azt is tudni, milyen környezet vesz körül minket - mondta. Ugyanakkor a misztikus jelző is méltán jellemzi a teremtett világra figyelő lelki egységét.
Halála előtt kevéssel, amikor januárban egy csoporttal nála jártunk, egyik lelkigyakorlatos társunk épp akkor ült be nagy halkan a kápolnába, amikor Jenő atya már ott állt az oltár mögött, hogy hajnalok hajnalán elbeszélgessen égi „Rendfőnökével”. A beszélgetés konkrét volt és elragadó. Vácz Jenő gyenge hallása miatt nem tudván, hogy más is jelen van, a vélt egyedüliségben csendesen kérdezgette az Urat: - Mondd, mit csináljak ezzel a húsz emberrel? Hiszen nem is ismerem őket. Mind más… Mondd, mit tegyek? - Ez a beszéd beillett volna akár egy kötetlen, szabad imának is. Ám a szó akkor vált különlegessé, s forrósodott fel, amikor jól hallhatóan Jenő atya válaszolni kezdett a belső hangra: - Jól van. Igen, értettem, Uram! Igen… -
Utolsó szolgálati helye (majdnem azt írtam „helyőrsége”) Püspökszentlászló volt. Ez a húsznál kevesebb „lakost” számláló (korábban kiürült, majd most újra benépesedő) csöppnyi baranyai falucska valóban Árpád-házi település volt, nevét jogosan kapta a hajdan itt vonuló, vadászó Szent László királytól. Az őskori növény-vegetációjával elnyúló, rejtőzködő völgyet nemes hegygerinc övezi. A felhők kéznyújtásnyira vannak, a kis harangtorony jelzi a derengés irányát és a valamikori egyházfő házi őrizetévé vált püspöki lak előtt a gondosan tervezett arborétum óriásfái által ölelt terek vigyázzák a természet templomait.
Vácz Jenő élete távolról nézvén remete sorsnak tűnhetett. Sokszor volt távol a forgalmas városoktól, templomi sokaságoktól, elismerésektől, egyházi, világi fényektől. De aki ismerte (sok-sok lelkigyakorlatozót emelt barátjává), tudhatta, hogy a „legszociálisabb remete” volt környékünkön, a magyar nyelvterületen. Állandó levelezésben állt partnereivel, huzamosan együtt gondolkodott a tőle segítséget kérőkkel, szobája ajtaját nem zárta kulcsra, s a közös étkezések agapé hangulatát maga emelte boraival, szavaival, derűjével.
Nógrád megye Keszeg falujában született (nomen est omen - maga is keszeg-fajta, vékony teremtmény volt, egyúttal szívós és ellenálló alkat). Egy tanára példáját követve választotta a jezsuita szerzetességet, s a papi hivatást. Spontán ütközései a napi politikával azért voltak érdekesek, mert a világ legszerényebb, legbékésebb emberei közül való volt. Az 50-es, majd a 60-as években többször letartóztatták. Először tíz évre ítélték „mint kémet és hazaárulót”, de 56-ban kiszabadult. Ezt követően újra, meg újra elzárták, legutolsó alkalommal három évet töltött börtönben. Kántorként szolgált tovább. A nagy fordulatot életében az jelentette, amikor 1982-ben Püspökszentlászlóra került. Az ekkor már idősnek számító apró termetű szerzetes szinte kivirágzott utolsó húsz évében. Erősnek és szívósan építő léleknek bizonyult. Nemcsak lelkigondozó házat emelt a romok helyén, hanem közösséget is teremtett. Amikor tavaly a kápolnát is felavatták a Házban, már akkor látszott, mekkora „holdudvara” van kezdeményezésének.
A személyes emlékezés képeivel, szavaival búcsúzom. Négy szépséges képet hív elő az emlékezetem Vácz Jenő jelenléteiből. Az 1982-es nagy nomád tábor képe is hozzá kötődik. Táborszervező papunk 200 fős „közösségi nyitással” lepte meg ifjúsági csoportjait, akik a szétmálló világ egy eldugott helyén igazi hivatásgondozást, lelki elmélyedést élhettek meg a hosszú völgyben. (Ez a nagy-tábor rejtett módon kapcsolódott a völgy „remetéjéhez”. Őnála készült fel megújító munkájára egy akkori fiatalember, aki az egyházi megújulás egyik mozgatója lett.) Felejthetetlenek maradnak a szentlászlói erdei misék színei, a katonaruhás fiatal pap gesztusai, kipirult arcú, hegyi levegőtől szaporán lélegző ifjak éneke, a kisgyerekes családok tűnődései, a tábortüzek füstszagával, remények illatával.
A másik pillanatkép saját egyetemista tanítványaimmal megtett egyik „lelki terepgyakorlatunk” villanása. A neveléstan által megszólított kis csapattal értelempróbáló, művészetelemző látogatások után vonultunk ide, Jenő atya téli vonzáskörébe. A késő esti séták, s a reggeli áhítatos összefoglalás akkor még nem sejtette, mit hoz a jövő. Később e csoport legfigyelmesebbjei jöttek a nyári erdélyi táborokba, s lettek közülük megtérők, tanárok (még szerzetesi hivatást-vállaló is akadt). Jenő atya házában Bíró László püspök tisztelte meg kérdéseivel fiatalos csapatunkat. Látszott az egyetemistákon, mennyire meglepte őket a figyelem, a felnőtt-számba vétel.
A harmadik kép egy hosszú hétvégéé, ahol Vácz Jenő élő illusztrációja volt a „gratia supponit natura” kegyelemközvetítő természet-élményének. Az ősfák által körbeölelt térformák, lombtemplomok ekkor nyitották meg bensejüket, s ekkor tudatosult a „váczjenői” tanulság: a legokosabb bölcs minden tanácsa meddő marad, ha az együtt tűnődő résztvevő nem váltja cselekvéssé az ajándékba kapott kegyelmet.
S a friss emlékképek a közelmúlt tíz évéből. A Jenővel való séták, a megtisztelő felolvasási alkalmak, a Boulad-fordítások egyeztetése, nagyszerű gondnokával való tervezgetések, a vörösboros koccintásokkal koronázott elmélkedések. Az átváltozás, amellyel a halk hangú öregember egyszer csak harsogó erejű szónokká válik. S a derűs kép: Jenő atya seprőt ragadva „szent indulattal” kergeti a „gyilkosmacskát”, amely (aki) gazul meg-megdézsmálta a madáretetőre gyülekező kis cinkék seregét…
Semmi tragédiát nem éreztem halálakor. Nyolcvankilenc évet kapott a nagy lélegzetű életpéldához. Ráadásul az Örökkévalóságot. Látom a mosolyát. És a szeme fényét. Elindított egy folyamatos materiális és lelki építkezést. Szemünk láttára nőttek keze alatt a közösségek, rejtekében is hatékony élete segítette a növekedést. Nagy a mi feladatunk - folytatni elkezdett munkáját. Most áhítattal nyissuk fel a Könyvet. Feleim, ma ki lesz a felolvasó?
Deme Tamás