Találkozásom Jenő atyával

Találkozásom Jenő atyával halála előtt mintegy másfél évvel történt, és azt gondolom, hogy nagy bátorság és felelősség olyan emberről bármit is írni, akivel mindössze egyszer találkoztam. Mégis megpróbálom, mert életemben olyan változást hozott ez a találkozás, melynek segítségével talán ép lélekkel tudom élni nehéz keresztekkel terhelt életemet.

            31 évig éltem második házasságban és amikor adottak lettek a feltételek, nagyon szerettem volna újra gyónni és áldozni, mert ezek hiányát mindig, minden szentmisén megszenvedtem. Így jutottam el Püspökszentlászlóra, Vácz Jenő atyához. Nagy várakozással és bizalommal indultam az útra Szekszárdról egy kedves hölgy társaságában, aki megszervezte a találkozást.

            Már a bemutatkozásnál éreztem, hogy jó helyre jöttem, mert az atya mosolygós tekintetéből olyan nyugalom, békesség áradt felém, hogy minden szorongásom elmúlt, ami az úton felgyülemlett bennem. Alig vártam, hogy beszélgethessek vele. Ez hamarosan megtörtént, amikor bekísért pici szobájába, melynek különös hangulata volt. Ma is magam előtt látom az apró kis szobát, mely egyszerre volt hálószoba, dolgozószoba, ebédlő és templom, vagy legalábbis kápolna, de az mindenképpen! Itt élt és dolgozott Jenő atya, aki maga is kicsi, törékeny ember volt. Most már tudom, hogy lelkében viszont hatalmas erő lakott, óriási szellem, aki teljesen átadja magát mindig annak, akivel, vagy amivel éppen foglalkozik. Jó érzés volt a közelében lenni! Leült velem szemben, én meggyóntam az egész életemet, várva a feloldozást. Ő szó nélkül hallgatott végig olyan különös figyelemmel, melynek egész idő alatt hatása alatt voltam. Azt éreztem, hogy minden idegszálával figyel, csak rám, mert ott, akkor én voltam számára a legfontosabb. Szelíd, jóságos tekintetével gyónásom alatt végig bíztatott, hogy beszéljek bátran, ő figyel és ért engem, bízhatok benne. Ezért nagyon könnyű volt, hogy szinte „élte” velem az elmondottakat. Amikor befejeztem gyónásomat, letérdelt a szobájában lévő feszület elé, és hangosan imádkozott értem, a nevemen nevezve engem. Ezt olyan szívből jövő átéléssel tette, hogy még a lélegzetemet is visszafogtam, nehogy megzavarjam. Nem tudtam róla levenni a szemem, annyira a bűvkörébe vont, és szinte érezni lehetett Jézus jelenlétét, aki ott van közöttünk, és ő is az atya imáját hallgatja. Imája pedig leírhatatlan beszélgetés volt Jézussal, értem! Soha nem fogom elfelejteni ezeket a magasztos perceket, olyan felemelő érzés volt. Különös volt ez az együttlét, mint minden, ami körülvette őt. Rendkívüli ember volt.

            Mikor befejezte imáját, feloldozott bűneim alól, szokatlan penitenciát adott nekem: keressem a kereszt értelmét, jelentését. Nagyon csodálkoztam ezen, de azonnal értettem is, és úgy éreztem, erre vártam, ezért jöttem, és megnyugodtam. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy  úgy rendezte a sorsomat, hogy amikor az életem fájdalommá, küzdelemmé, kétségbeeséssé változott, elvezetett sok jó emberen keresztül ilyen sugárzó, szeretetteljes emberhez, aki Jenő atya volt.

            Lelkemben békével, hitemben megerősödve, sorsomat jó szívvel elfogadva azzal a tudattal jöttem el, hogy a rám váró nehéz éveket elbírom majd, mert lesz erőm hozzá. Csupán azt kívántam, hogy visszatérhessek újra ide, Jenő atyához. Szomorú, hogy már csak a temetésén lehettem jelen.

            Hálával és köszönettel tartozom neki életem végéig azért az erőért és szeretetért, amit önmagából adott nekem. Nagyon nagy szükségem volt és van rá a mai napig.

            Hitem és reményem szerint ő áldott volt az emberek között, és áldott az égiek között is. Kívánom, hogy így legyen!

Kolhanek Károlyné