Elhunyt Vácz Jenő SJ, az Életrendezés Apostola
Bár minden bizonnyal nem vele történt meg (ha megtörtént egyáltalán), de rá illene igazán a történet, mikor egy alkalommal, pingpongozás közben felvetették a kérdést: „mit csinálnál, ha megtudnád: fél óra múlva az Úr elé kell állnod?” A válaszok természetesen sokfélék voltak: Imádkozni kezdenék, elrohannék gyónni, elbúcsúznék a családomtól, kibékülnék az anyósommal. Csak az idős pap válaszolta nyugodtan: „Mit csinálnék? - Tovább pingpongoznék”. Felkészült volt.
Húsz éve együtt autóztunk föl Püspökszentlászlóról Budapestre. Kiderült, hogy Édesapámmal azonos évben született. Még nem tudhattuk, hogy a születésnapomon fog meghalni. A kocsiban börtönéveiről mesélt. Szavaiban nyoma sem volt keserűségnek, haragnak vagy méltatlankodásnak. Úgy beszélt elítélőiről és fogvatartóiról, ahogyan mi mesélünk rosszcsont vagy kétbalkezes gyerekeinkről: Lám-lám, hogy eltörte azt a kínai vázát, s hogy megijedt szegény. Nem is akarattal csinálta, véletlen volt. S amit mi talán ritkábban teszünk hozzá: Hálás vagyok, hogy ezt történt, sokat fejlődtem általa. (A váza esetében például kiderülhet, hogy a szükségesnél jobban ragaszkodunk tárgyakhoz.) S a visszapillantóban tisztán láttam: mosolygott! Nem is annyira szánakozva, inkább megértően, kedvesen. Tudok-e én így mosolyogni a szabadságomban korlátozóra? Egy elém vágó, siető taxira? Ő megértő volt.
Fő műve, az Életrendezés Házának kápolnája, maga a csoda. Itt most nem létrejöttének körülményeiről, vagy a testi-lelki gyógyulásokról beszélek, hanem egy építészeti megoldásról, ahol a szentély egymással szemben lévő két ablaka: a keleti és a nyugati egyszerre, egyidőben fürdik a napsütésben. A szentély meleg, hívogató és fényes, mint amilyen az Atyaisten szeretete. Befogadó és kitárulkozó, mint a Fiúisten szentséges szíve. S a Szentlélek is jelen van, amint - stilizált - galamb képében óvón teríti szárnyait a szentségtartó kincsére. Csoda ez akkor is, ha végül kiderül: a keleti ablakon valóban betűz a fény, a nyugatira viszont belülről vetül széles sugár egy magasan fekvő apró háromszög-ablakból. Jenő atya is tudott vicces-trükkös lenni.
Legutóbbi ottjártunkkor Jenő atya már kórházban volt. A vasszánkó még az udvaron várta, mintha természetes volna, hogy az idős atya visszajön, s az is, hogy a tavasz közepén még havazásra számíthatunk. Előrelátó volt.
Az Életrendezés Házának minden szögletéből - s az ottlévő segítők minden mozdulatából - Jenő atya mosolyog ránk. Olyannyira, hogy barátaink, kik személyesen sosem találkoztak vele, (majdnem) ugyanúgy megsiratták, mint az őt ismerők. Sírásunk természetesen mindig önsajnálat, „mi lesz velünk nélküle?”, de érte bizonyosan nem kell aggódnunk. Gondoskodó volt.
Aznap, mikor a tükör általi homályos látást felcserélendő a színről színre látásra jelentkezett az Úrnál, minden bizonnyal megszólaltak a harsonák. Szent Péter a sarkig tárt kapunál sorba állította a rakoncátlankodó angyalokat - kicsiket előre, nagyokat hátra. Izgatottan lesték amint az apró ember mosolyogva közeledik: „Megjöttem, tartsunk össze!”
Tibély András