A kert nem tűri a rohanást. A kert állandó, ahol mindennek megvan a maga helye és ideje. Egy állapot, ahol az ember találkozhat önmagával és az Istennel, a legfőbb kertésszel. Az ember, ha a kertben jár, soha nem rohan, mint az utcán, hanem szemlélődik, elücsörög a diófa alatt, mereng az almásban és gyomlál.
Legfőbbképpen magában, a lelkében. A kert a nagyvárosi ember létformájának oppozíciója. A mikroelektronika bájtjain nevelkedett XXI. század meg sem érti lényegét, mint ahogy II. József sem a kontemplatív szerzetesrendeket. Feleslegesnek, az utilitarizált gondolkodásmóddal összeegyeztethetetlennek tartja. Értelmével egyszerűen nem jut el arra a szintre, hogy belássa, a kert a legteljesebb életmetafora, ahol jelen van a sarjadás, a kibomlás, a növekedés, a gyümölcsérés, a hervadás és az elenyészés, azaz az isteni creatio által megszabott rend. A városi ember csak mítoszokból ismeri a paradicsomkert tökéletességét, teljességét, hiszen azt soha meg nem tapasztalta. Számára csak kertváros létezik, és kertmozi, télikert, füvészkert, zöldségeskert, s csupa hasonlóan hasznos műlétforma. Legjobb esetben virágot nevel az erkélyen, de azt már nem tudja, hogy a cserepes virág, a kert hiánya, a legszánalmasabb kerttelenség nyomora. A legfőbb kertész látja ezt, és siratja az édenkertjét vesztett embert. Mert a kert harmónia. S mivé lesz az ember harmónia nélkül? S mivé a kert kertész nélkül?
Püspökszentlászló Pécs kertje, P. Vácz Jenő SJ pedig e kert kertésze volt egészen 2003. március 22-ig, amíg a legfőbb kertész magához nem szólította közülünk. Jenő atya, mint a jó kertész, szinte része volt kertjének. Belőle való volt, minden porcikája belőle táplálkozott. Ha nem volna eretnekség, azt mondanám, hogy a zsákutcás falu, Jenő atya lelkének egyfajta metamorfózisaként tündökölt több mint 20 éven át. Mi lesz most Püspökszentlászlóval? Mi lesz a kerttel? Rettent az elgazosodás rémképe!
Hiszem, hogy az embert csupa átszellemített tárgy veszi körül, s ez akár egy egész falura is igaz lehet. Ez adja igazi értékét, egyediségét. Képzeletben a kis falu egyetlen utcáján sétálva, eszembe jut Jenő atya öreg szánkója, maga által élezett kaszája, huncut, örökifjú szeme, s mise végi hurrikán erejű áldása. Soha senkit még így áldást osztani nem láttam. Valami mély meggyőződésből fakadó bizonyossággal mondta ki az Isten szót minden egyes alkalommal, legalább három s-sel nyomva meg azt, valahogy így: Áldjon meg benneteket a Mindenható ISSSTEN, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Mindig megdöbbentett ez a mérhetetlen energia, ami ebben a kis apró emberben lakozott. Fáradhatatlan volt a jó tevésében. Mi lehetne jobb befejezése egy ilyen emlékezésnek, mint Jenő atya áldásának kérése mindannyiunkra?!
Bartusz