– Szép, szép, de ki a csuda jön el ide, az isten háta mögé, ezen a gidres-gödrös úton?! – gondoltam némi szánalommal hat évvel ezelőtt. Akkor még véletlenül vetődtem Püspökszentlászlóra. Sajnálkozásom annak a lelkendezésnek szólt, amellyel az idős jezsuita mondta-mutatta, hogy hova kerül majd a kápolna és az új szárny a családdal érkezők számára. A házat fokozatosan bővítette, ahogy összegyűlt a pénz, közben szervezte hozzá az embereket, egyre nagyobb sugarú körben.
„A pszichológia – korunkban – rákényszerül arra, hogy a lelkigondozást átvegye olyan területen is, amely régen a papok hatáskörébe tartozott” – állapította meg Jung, aki persze nem ismerte Vácz Jenő jezsuita szerzetest. Az ő gyógyító együttérzésére bárki számíthatott bármikor. Honnan jöttél? Mindegy. Katolikus vagy? Protestáns? Hitetlen? Nem számít. Gyere, simulj bele a csöndbe, nyugodj meg, nézz magadba, hozd rendbe életed összekuszált szálait! Ez lebegett az idős jezsuita előtt 1994-ben, amikor nekilátott, és építeni kezdte az Életrendezés Házát.
Most, ... tíz évvel később ... fejeződött be.
2004. május 22. A faluszéli mezőt ellepik a gépkocsik. Minibusz ontja az érkezőket több fordulóban. Sokan gyalog kaptatnak végig az erdőn át túra gyanánt ... Vagy inkább zarándoklat? Próbálom felmérni, hány százan szállingózunk össze ide az „isten háta mögé” az ország minden részéből. Többen, mint amire a rendező jezsuiták számítottak. Kevés a szék. Nem baj. Letelepszünk a gyepre. Fiatal párok összesimulva figyelnek, gyerkőcök futkároznak boldogan a fényben, szüleik fél szeme rajtuk.
Előadásokat hallgatunk kitartásról, szeretetről, együtt-cselekvésről, összetartozásról. „Szentbeszéd”. A kihangosított szép emberi szót halkan ismétli, veri vissza a hegyoldal. Templom a táj, benne Vácz Jenő háza az oltár. Madárfütty a zene, meg három ifjú gitáros üde éneke. Nincs „liturgia” – szokványos értelemben, mégis „mise” ez az avató-emlékező ünnep. Istentisztelet, áhítat, hálaadás, töltekezés.
Aztán – ösztönösen – „körmenet” alakul ki. Végigjárjuk az épületet. Az új részt – félúton – kápolna köti össze a régivel. Itt be, ott ki. Szemben Vácz atya hajdani szobájának ajtaja, mellette a fogason, vállfán, frissen mosott-vasalt hófehér, dísztelen miseruha. Az övé. Megsimítom. Ebben „dolgozik” – gondolom – az utód, Csókay Károly is.
Az udvaron rám bólint a két, nagyra nőtt, megerősödött nyírfacsemete. Árnyékuk játékos az emléktáblán. Kis ovális fénykép. Vácz Jenő. Melegen mosolyog. Latolgatom, melyik teljesítménye a jelentősebb: az, amivel belevágott az építkezésbe nyolcvanévesen, egyedül, vagy az, amivel elérte, hogy akiket maga köré gyűjtött, nélküle is befejezték, folytatják...
Rezes Zsuzsa
/Dunántúli Napló, 2004. 05. 29./