P. Rosty Kálmán SJ emlékezete (1832-1905)
A JÉZUS TÁRSASÁGA MAGYARORSZÁGI RENDTARTOMÁNY LEVÉLTÁRÁNAK HÍRADÓJA
ELSŐ SZÁM - 2003 KARÁCSONY
Kedves Atyák, Testvérek és világi Munkatársak!
Lectori Salutem! Üdvözlet az Olvasónak! A most induló új levéltári folyóirat üdvözli kedves olvasóit. A JTMR Levéltára nagyon gazdag anyagot őriz az elmúlt időkből, bár az anyagunk nagy része az elmúlt korszak politikai és társadalmi körülményei között elveszett és elpusztult. Ebből a gazdag kincsből szeretnénk válogatni, elsősorban rendtörténeti és teológiai témákból, egyben tanulságos, de élvezetesen olvasmányos írásokat kínálva olvasóinknak. Most P. Holovics Flórián SJ hagyatékából tallózunk és P. Mócsy Imre SJ munkáiból válogatunk valamint egy missziós visszaemlékezést adunk közre. A jelen szám még „kísérlet” - amit mint karácsonyi ajándékot szeretnénk átnyújtani -, ezért nagyon fontos lenne számunkra a visszajelzés. Minden kritikai megjegyzést vagy esetleges kívánságot szívesen vennénk a kedves olvasóinktól. Mivel a Híradónkat, főként az Interneten szeretnénk terjeszteni a válaszokat: a „leveltar(a)jezsuita.hu” e-mail címre várnánk, de postai címünk is van: JTMR Levéltár 1085 Budapest, Mária u. 25. A Híradót szerkeszti: Bikfalvi Géza
A kassai vértanúk szenvedései a korabeli szemtanúk beszámolói alapján
Rodenbücher István: Élmények a Zambézi misszióból (első rész)
Holovics Flórián: A székesfehérvári vértanú
Bikfalvi Géza: A zugligeti Manréza első évtizede 1928-1938
A kassai vértanúk: Körösi Márk 1588-ban született Körösön (ma Krizevci, Horvátország), a nagyszombati papnevelde rektora, majd esztergomi kanonok és széplaki apát volt, aki a katolikus hit védelmére Kassára ment, hogy az ott lelkipásztorkodó Pongrácz Istvánt és Grodecz Menyhért jezsuita atyáknak segítsen. Pongrácz István 1582-ben született Alvincen (ma Vintu de Jos, Románia) Ausztriában lett jezsuita, majd Kassán tanított és lelkipásztokodott. Itt találkozott rendtársával, a lengyel Grodecz Menyhérttel, aki 1584-ben született Cieszynben (Szilézia). A harmincéves háborúban lelkészként müködött, majd Kassára került. Bethlen Gábor és Rákóczi György kálvinista hajdúi 1619. szeptember 5-én elfoglalták Kassát, mindhármukat őrizetbe vették és arra akarták kényszeríteni, hogy az új valláshoz csatlakozzanak. Midőn ez nem sikerült, borzalmasan megkínozták és megcsonkították, majd a szennygödörbe dobták őket. Ereklyéik egy részét az esztergomi Bazilika magyar szentek oltárán őrzik. Szent X. Piusz pápa 1905-ben boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1995. július 2-án Kassán szentté avatta őket. B.G.
„Dóczy András nyeri el a Commendansi hivatalt. Augusztus 2-dik felén Bethlen Gábor Fejedelem a Tiszán által kelvén, harmadnapig megnyugodott. Oda jövének a város küldöttjei is, kik annak által adását ajánlották, tetszett ugyan ez a Fejedelemnek, árulástól tartván, a derék sereggel nem mere maga megindulni, hanem csak egy csapatot külde Rákóczy György fő- és Széchy György és Rédey Ferenc alvezérek alatt. Megérkezvén ezek a város alá Szeptember 5-én Dóczy András Commendánsnak kiadattatását sürgették, ki is a Polgárok által kiadatván vasra veretett és Fogarasra küldetett., holott fogságban végezé életét. Szerencsétlenségének a Protestánsokkal való keményen bánása volt az oka. Ezután a kapuk megnyittattván, Rákóczy seregeivel bé eresztetett. Szeptember 6-án Alvinczi Péter Prédicator és Heyner Menyhért Tanátsbeli azon eredeztek, hogy engedtessen meg a Pápista papoknak és polgároknak közönséges meggyilkolások, melly istentelen szándék ellen teljes erővel szegezék magukat úgy a vezérek, mind a tanács, de még sem gátolhatták meg, hogy ezen két Fanatikus ingerléseikre sokak vagyonaik ki ne prédáltassanak. Hoffman Chatolikus polgár meg ne ölettessen, úgy szénte három papok ki ne végeztessenek, ezek valának Körösi Márk esztergomi kanonok -ki ekkor a szeminarium jószágaiban Széplakon mulatván, Bethlen előtt a városba keresett menedéket- és a két Jezsuiták, kiket midőn nevezet dühösködő vallások elhagyására nem vehetnéltek, kegyetlen verések után egy gerendára meztelen felfögeztettek és ekkor oldalaikat szövetnékek lángjával annyira égették, míglen a belső részeik is kilátkozatnának, szemérem testeiket a puskák kakasai alá helyeztetvén, addig csattogtatták, míg az éles kovák által elvágtattnának, végre megfojtatván testeik az árnyékszékbe vetettek. Szeptember 7-én Gadóczy Bálint özvegye engedelmet nyert a Bírótól a meggyilkoltatottak testeinek Férje tetemei mellé leendő eltemettetésére, ahonnan félesztendő múlva Forgách Sigmond özvegye Pálfy Kata által Sebesre innen Hertnekre végre köztisztelet véget Nagy Szombatba vitték. Az erre való engedelmet úgy nyere meg a kegyes özvegy, hogy Kassán tartott bizonyos mulatság alkalmával, csak azon feltétel alatt ment a Fejedelemmel táncolni, ha ezen tetemeknek elvételét nékie megengedi.”
(Dokumentum másolat. Holovics Flórián hagyaték. Eredeti kézirat lelőhelye: OSZK 528/Oct.Hung.)
„A mieink közül két pap volt Kassán, amikor a gyászos háborúnak ez a tűzvésze, melyet először a csehek szitottak Magyarországra is átterjedt. A két pap a magyar Pongrácz István és a Sziléziába való Grodecius Menyhért, aki egyformán volt jártas a német és a szláv nyelvben. Néhai Dóczi András, felsőmagyarországi kapitány és a többi kassaik kérték öket, hogy a Társaság szokott ténykedéseivel segítsék előbbre a keresztény ügyet. Nemzetes Péchy Zsigmond, a kassai kamara egyik legfőbb tanácsosa, Pongrácz István atyát kevéssel a zavarok kezdete előtt kivitte Kassa közelében lévő majorába, hogy magának is vigaszára legyen betegségében, meg az ottani cselédséget is megtanítsa a vallás és jámborság szabályaira.
Miközben ott tartozkodnának, Péchy urunknak sok hírhozó és levél útján tudomására jut, Széchy György, a kálvinista főrendek egyik fejese, egy csapat lázadó katonával megtámadta Jászó községet, ahol az egri káptalan megtelepedett. Néhány kanonokot megölt, másokat megkötözve elhurcolt, sokan pedig félelemből minden vagyonukat elhagyva, különböző rejtekhelyekre menekült. Azonfelül Rákóczi György, aki zavarkeltésre született, a kálvinista főrendek zászlóvivője, sereggel Kassa felé közeledik. A kassai polgárok összejátszanak vele és megnyitják a város kapuit, amikor odaérkezik.
Péchy úr ezeket közölte István atyával, egyben figyelmeztette, mekkora veszélyben vannak a katolikusok, különösen a kassaiak. Mikor ezt István atya megtudta azonnal kérte Péchy urat, hogy küldje őt vissza Kassára, engedje meg, hogy visszatérhessen állomáshelyére. Péchy úr kérte őt, ne tegye, ne vesse magát a nyílt életveszélybe, István atya válasza: A kassai katolikusok nyája reá van bizva, tehát nem illik, hogy őket ebben a nagy veszélyben cserbenhagyja.
Sokáig és sok szóval tárgyalt Péchy úr, hogy István atyát eltérítse ettől a szándékától, de nem ért el semmit. Ő mindenre megfelelt, nem engedte magát visszatartatni, hanem visszatért Kassára. Alig múlt el néhány nap, amikor Rákóczi György a többi lázadóval együtt, a császár elleni háború indítás szándékával Kassa alá jött. A város polgárai, akik egy húron pendültek vele, különösebb nehézség nélkül átadták neki a híres főkapitányt. Kissé később Erdélybe küldték. A börtönben Bethlen Gábor révén vagy méregtől vagy a börtön egyéb sanyarúságaitól életét veszítette.
A mieink ugyanabban a házban laktak, mint a főkapitány, aki nagyon pártfogolta Rendünket. Rákóczi György katonákat küldött oda, akik megparancsolták a mieinknek, hogy a szűk házban maradjanak, míg intézkedés nem történik róluk.
Kassától nem messze volt egy esztergomi kanonok, a római Német-kollégiumnak egykori nővendéke, Körösi Márk, fedhetetlen, istenes férfiú, Szent Ignác atyánknak nagy tisztelője. Két hónappal előbb 8 magyar mérföldről Homonnára jött, hogy ott velünk együtt ünnepelje Szent Ignác atyánk napját. Mikor látta, hogy az eretnekek fegyvert fognak, Kassára ment a mieinkhez, azzal az elszánással, hogy ha úgy hozzák az események, velük együtt az annyira tisztes ügyben meghaljon. Ebben a helyzetben István atya valakit elküldött Rákóczi Györgyhöz, a katolikus vallás főellenségéhez, aki nagyon vérszomhjas ember volt. Kérte őt, hogy ok nélkül ne akadályozza őt abban, hogy a katolikusoknak szentbeszéddel és a szentségekkel vigaszára lehessen. Hozzátette: Semmiféle bűnnek nincs tudatában, amivel a fogságot megérdemelte volna. Ha van valaki, aki vádolni kívánja őket, készen áll arra, hogy számot adjon. Rákóczi visszaüzent: Várjon egy kicsit, hamarosan megtudja, mit kell tennie.
A kassaiak egyik főembere, Heiner Menyhért, vallása és szelleme szerint is teljesen kálvinista. Ő Alvinci Péter, Kassa városának kálvinista prédikátora sürgetésére, minden erővel azon fáradozott, hogy minden katolikust, akik Kassán vannak, megöljenek. De voltak többen a kálvinisták között is, akik ettől az annyira barbár gaztettől visszariadtak és bátran ellenszegültek Heiner kísérleteinek. A néhány nap alatt, míg a mieink őrizetben voltak, a városi tanácsban is tárgyaltak erről. Többségben voltak azok, akik lelkiismeretük szerint úgy ítélték, hogy ennyi ártatlan meggyilkolása beszennyezné a várost.
Mikor Heiner látta, hogy nem sikerült minden kívánsága szerint, nagy hevességgel azt ajánlotta, hogy legalább a papokat tegyék el láb alól. És mivel a lázadó főurak és a polgárok közt is olyan tekintélye volt, melyet nem lehetett egészen semmibe venni, azért megengedték neki, hogy a papokat megölethesse, ha neki úgy tetszik. Heiner közölte a dolgot Rákóczi Györggyel és Alvinci Péterrel, Rákóczi azonnal néhány tizedalját küldött a gyalogosaiból, néhány szolgával, hogy a mieinket Alvinci prédikátor és Heiner kedve szerint legyillkolják. Ezek nagy örömriadalmal rögtön rátörtek a helyre, ahol a vértanúkat fogva tartották. A ház, ahol a mieink laktak, kis fütőhelységből (fürdőszobából. A Szerk.) és egy szobából állt. A mieink ketten a tűzelőszobában voltak, mikor a katonák rájuk törtek, a kanonok a szobában ült elmélkedve. Azért először a mieinket fogták el, levetköztették őket, a kezüket hátrakötözték és férfiatlanitották őket. Azután a kanonokra támadtak, őt is levetköztették, hátrakötve a kezét először kiherélték, majd égő fáklyákkal oldalát sütögették akkora kegyetlenséggel, hogy először a csontok kilátszottak, majd a csontok rácsa mögött a belső részek is láthatóvá váltak.
Előbb megkérdezték a kanonokot, miért nem akar velük tartani a haza közös javára, miért ellenkezik? Azt felelte, hogy ő azokkal kíván lenni, akik a haza javát mozdítják elő és neki a legjobbat kívánják. István atya ezt hallva azt vélte, hogy a kanonok a kínzástól legyőzetve Kálvin hitére akar térni. Azért bár hátrakötözött kézzel a földön saját vérében fetrengett, mégis fölakarta emelni az elesőt vagy megerősíteni az ingadozót. Azért amennyire csak képes volt, erős hangon kiáltani kezdett és ezekre a szavakra fakadt: „Nem úgy, nem úgy Uram, távol legyen tőled, hogy a kínzások miatt Krisztust megtagadd és az ő zászlaja alól az ellenség táborába menj.” Észrevette a kanonok, hogy az atya rosszul értette meg szavainak értelmét, azért hasonlóan kiáltva mondotta, hogy nem akar ő a kálvinisták táborába átmenni, nem ezt akarta kifejezni, csak azt mondta, hogy azokhoz áll a jövőben, akik a haza közjavát kívánják előmozdítani. Mihelyt ezt meghallotta a jó atya, megnyugodott és nem várt mást, mint, hogy a kínzóik a kegyetlenkedés által a lelkét kirázzák a testéből. Már addig jutottak, hogy úgy látszott, hogy a kanonok a kínzások hevessége miatt hamarosan meghal. Azér tvalaki karddal levágta a fejét, a csonka törzset a fejjel együtt a közeli árnyékszékbe taszították. Erre visszatértek István atyához, kérték, adja elő azokat a leveleket, melyekről azt beszélték, hogy a katolikusok összeesküvését tartalmazza a kálvinisták elvesztésére. A páter tagadta, hogy ilyen leveleket valaha is látott volna, még kevésbé voltak birtokába ilyenek. Szorgosan széthányták mindenét, de semmi ilyent nem találtak, mindazonáltal nem hagyták abba a kegyetlenkedést.
Először István atya ujjait a puska ravasza alá tették és kegyetlenül összetépték. Mások kiabáltak és intették, hogy a kíntól okosodjék meg. Mert, ugyanis, ha egyetlen kis szót mond, hogy az igazhitüektől a kálvinistákhoz akar átállni, kiszabadítja magát ezekből a nagy kínokból, sőt nagy tiszteletben lesz része. Visszautasította a vértanú, hogy ezt a kínzások közt is megtegye, ezért fáklyákat tartottak az oldalához és olyan kegyetlenül égették, kínozták, hogy kínzói már azt hitték, hogy meghalt. Azért őt otthagyva Menyhért atyára támadtak, aki szintén meztelen és saját vérének bíborában volt. Karddal fején két vagy három sebet ejtettek és fáklyával addig égették, míg belső szervei föltárása után szép és kínzásokkal megtisztelt lelkét Krisztusnak vissza nem adta. Mikor látták, hogy elhunyt, őt is az árnyékszékbe dobták. Még nagyobb vadsággal a még lélegző István atyát is ugyanoda dobták és a falnak egy részét letörve, vakolattal és törmelékkel elborították, így elvégezve dolgukat távoztak a hóhérok.
De még élt István atya és abban a szennyben a sok kínzástól kimerítve, sóhajtozással jelét adta roppant testi fájdalmainak. Kápolnánk harangozója kérdezte, ki nyög ott, István atya megmondta, hogy ő az és kérte, hogy menjen el Hoffman György úrhoz -aki a királyi kamara tanácsosa, becsületes, a vallás és vallásosság szorgalmazásában kiváló férfi volt- kérje tőle, ha könnyen teheti húzassa ki őt onnan, a harangozó azt felelte: Nem mer mutatkozni, mert őt is halálra keresik, kis híja volt, hogy őt is meg nem ölték. Így vélte a harangozó, noha Hoffman úr még élt, szemben olyan veszélyektől körülvéve,hogy semmiképpen nem tudott volna az atyán segíteni. Mikor ezt hallotta István atya, kezdte buzdítani a harangozót, hogy ne a kínzásoktól, se a haláltól való félelem miatt ne hagyja el Krisztust és hitét. Mi, mondotta, innen hamarosan, mint reméljük az égbe jutunk Krisztus szinelátására. Te is Krisztus katonája vagy, harcolj jó harcot. Ezek után elengedte a harangozót. Látva, hogy minden emberi segítségtől meg van fosztva, Krisztussal eltelve, bár sóhajtásokkal vegyített, mégis kedves szavakkal Krisztust és szentséges Anyját emlegette. Körülbelül 20 óráig élt még azután, hogy oda ledobták, míg végül is a piszok bűzétől, a roppant testi fájdalmaktól és sebektől kimerítve - ugyanis fején két nagyon súlyos sebet kapott -, mint Krisztus katonája a szabályszerűen harcolóknak készített pálma elnyerésére röpült. Így volt ezeknek a vértanúknak kimúlása.
Hogy meddig hagyták őket ott, nem tudtam kinyomozni, annyit tudok, hogy később hóhérok útján kiemelték és ugyanazon helyiség egyik sötét sarkába helyezték, de hogy jobban rejtve legyenek, faltörmelékkel és piszokkal beterítették őket. Ezen a helyen maradtak körülbelül 4 hónapig. Ezután amikor nemzetes gróf Forgách nádor úr nejével Kassára jött, serényen fáradozott azon, hogy Bethlen Gábor hozzájárulásával kiemelhessék onnan a vértanúk testét és valahol tisztes helyen eltemethessék. Elsősorban azonban a nádor felesége fáradozott ebben az ügyben és semmit sem mulasztott el, hogy ezt megnyerje. Végre sok kérés után -egy táncért- megkapta az engedélyt a szent ereklyékre, de azzal a kikötéssel, hogy éjszaka titokban emeljék ki őket onnan és titokban szállítsák ki a városból oda, ahol el akarják őket temetni. Így is történt. Éjjel kiemelték a szent testeket, szorgosan megmosták és piros selyembe burkolva, ládákba helyezve a nádor úr egyik Kassához közeli falujába vitték, ott a temolomban a főoltár alá temették el. Reméljük, bekövetkezik hamarosan, hogy Magyarországba újra visszatérünk és onnan a testeket a Társaság valamelyik templomában nagy tisztelettel és fényes külsőségek közt eltemethetjük.”
(Dokumentum másolat. Holovics Flórián hagyaték. Eredeti kézirat lelőhelye: ELTE Egyetemi Könyvtár Coll. Hevenesi:)
P. Mócsy Imre SJ (1907-1980) a Jézus Társasága egyik legkiválóbban képzett teológusa volt, Rómában szerezte doktorátusát a szentírástudományból. Budapesten és Szegeden a főiskolán tanított, majd 1948-ban Czapik Gyula érsek megbízásából egyházi ügyben Rómába utazott, visszatérte után, koholt vádak alapján letartóztatták, majd internálták. A bíróság kilenc és fél évre ítélte, időlegesen szabadlábra helyezték, de csak fizikai munkát végezhetett. 1965-ben újból elítélték négy évre. Csak nyugdíjba vonulása után végezhetett lelkipásztori munkát. Műveinek nagy része csak halála után jelent meg nyomtatásban, hihetetlen nagy tudása sajnos a politikai körülmények miatt nem érvényesülhetett. A hagyatékban megmaradt írásai azonban nemzedékek számára szolgálhatnak szellemi alaptőkének. B. G.
Néhány éve egy fiatalember csöngetett a noviciátus portáján. A bemutatkozás után a novíciusmester az „angelus”-ra bízta, aki hamarosan néhány könyvvel jelent meg nála.
- Szent Ignác nem árul zsákbamacskát - mondja az angelus. Itt van a szabálykönyv, de még fontosabb ez a füzet, az „Examen generale”. Ebben megtalálja, mire vállalkozik az, aki közénk akar állni. Tanulmányozza.
A kandidátus belemerül az olvasásba. Tiszta szándékkal kopogtatott felvételért, de az „Examen generáléban” olyan perspektíva nyílik meg előtte, mely legszebb elképzeléseit is felülmúlja.
A Társaság szegénysége nem imponál neki. (Főleg a primae classis ebéd után) Ha a tisztességes világi papok életmódját követjük, miben áll a szerzetesi élet szegénységének tökéletessége? Ha a rend vállalja, hogy a „szegénység fogadalma fejében” ilyen ellátást biztosít, akkor csak önámítás, ha szegénységnek nevezzük a rendelkezési jogról és az utolsó fogadalom előtt a birtoklási és öröklődési jogról való lemondást. Így könnyű a szegénységet „mint anyánkat” szeretni.
- Majd meglátja, hogy mindenre engedélyt kell kérni, saját bőrén fogja érezni, milyen nagy erényeket tételez fel az „ilyen szegénység” , - vigasztalja a novíciusmester.
Az engedelmesség annál komolyabb dolog! Mily tökéletesen kell engedelmeskedni még a „testi orvosoknak” és a „szakácsoknak” is abban, ami hivatalára tartozik.
A leglelkesítőbb (és ugyanakkor a legelrettentőbb) Alkotmányunknak az a része, melyben Szt. Ignác a földi dolgokról és a testi szeretetről való lemondást meg az igazi alázatot mutatja be. Őszintén mondja a kandidátusnak, hogy a Társaságban meg kell utálni mindazt, amit a világ szeret és felkarol, másrészt minden erőnkből vágyakoznunk kell azután, amit Krisztus Urunk szeretett és felkarolt. Olyanannyira, hogy ha Ő szent felsége megbántása és felebarát szeretet bűne nélkül lehetséges volna, szívesen akarnánk gyalázatot, hamis tanúságot és jogtalanságot elszenvedni. Sőt - anélkül, hogy okot szolgáltatnánk rá - akár bolondnak is tartatni, azért, mert valamiképp hasonlók szeretnénk lenni a Teremtőnkhöz és Urunkhoz, Jézushoz és őt követni, az Ő ruháit és díszjeleit hordozni.
A kandidátus megérti, hogy az Úr Jézus ilyen szeretetben van a Társaságnak és ez ő lelkiségének alapja. Ebben gyökeredzik a Társaság engedelmességének és szegénységének tökéletessége. S főleg ez a szeretet az alapja a Társaság apostolkodásának is. Ez a lelkület kell ahhoz, hogy Isten kezében alkalmas eszközök legyünk a lelkek megmentésére.
Az „Examen generale” is felteszi a kérdést, hogy a kandidátus érez-e valamit ebből a szeretetből vagy legalább szeretné-e ha benne is ilyen szeretet volna. (Mert, ha nem is szeretné, nem is értené a szeretetnek ezt az oktalanságát, akkor nem is volna alkalmas.)
A kandidátus úgy érzi, hogy vágyakozik az ilyen szeretet után. Sőt talán naivul azt hiszi, hogy benne már meg is van ez a szeretet. (Megbocsátható naivság)
A kandidátus tehát tudja, hogy mire vállalkozik. Beöltöztetik és elkezdik gyakoroltatni az erényekben. (Szegény még nem tudja, hogy az Élet még szigorúbban fogja őt gyakoroltatni.)
Jön a legkényesebb gyakorlat, a nagylelkigyakorlat.
Az első hétnek a tisztulás hetének végén az „irgalmasság imabeszélgetésében” hálát ad a megváltásért. Hálatelt könnyekkel gondol arra: Mit tett Krisztus értem?, szégyenkezve kérdezi: „Mit tettem én?, majd lelkesen gondol arra, mit kell neki Krisztusért tennie és szenvednie.
A feleletet a második héten adja meg.
A Krisztus király elmélkedésben „megfontolt elhatározással, felajánlja magát, hogy Krisztust követi minden sérelem és gyalázat elviselésében, úgy a valóságos, mint a lelki szegénységben, ha legszentebb Felsége erre ki akarja választani.”
A két zászló elmélkedésben már határozottan kéri (a hármas kollokviumban) a Szűzanyát, hogy Fiától és Urától eszközölje ki, hogy fogadja őt is zászlaja alá a legnagyobb szegénységben, a gyalázatok és sérelmek eléviselésében, hogy ezek által Krisztust jiobban kövesse.
A három bináriusról szóló elmélkedésben ugyanezt kéri. De már rettenetes „notandummal”. „Azt akarjuk, kérjük és azért könyörgünk, hogy ez legyen az isteni felség szolgálata és dicsősége.”
Ezt a hármas kollokviumot a rettenetes notandummal a második hét minden szemlélődése és elmélkedése után el kell mondania. (Ha a novíciusmester meg nem feledkezett az ötödik nap jegyzetéről.)
(Egy kis kitérés: Ez a rettenetes notandum igen vigasztaló lehet. Egy igazán jámbor jezsuita hírében álló atya mesélte: A börtönben azon gondolkodott, hányszor imádkozott sok lelkigyakorlaton a Szűzanyához, hogy az Ő Fiát a szegénységben, sérelmek és gyalázatok elviselésében követhesse. Azóta hirtelen kimondhatatlan vigasz töltötte ki és szinte ujjongva mondta: „A sokszor sablonszerűen, de néha igazán szívből jövő hármas imabeszélgetéseim kérése végre meghallgatásra talált.” Aztán ebben a vigaszteljes hangulatban végezte el a hármas kollokviumot. Ennek a kollokviumnak a gyümölcse egészen más természetű vigasz volt. A hála és a szégyen keveréke (mint az első hét végén) „Mit is tettem én tuladonképpen, mit is szenvedtem én Krisztusért?
Az alázatosság három módjáról elmélkedve és imádkozva érzi, hogy elméletben eljutott a csúcsra. Látja milyen eszmény követésére akarja magát elkötelezni.
A fogadalom előtt még egyszer el kell olvasni az „Examen generálét”. Itt most igazán aktuálissá válik Szt. Ignác intelme: „Aki a Társaságba akar lépni, komolyan fontolja meg mire vállalkozik és „Ígér-e neki a Szent Lélek annyi kegyelmet”, hogy amit fogad azt meg is tartja. Nehogy úgy járjon, mint az evangéliumi ember, aki elkezdett házat építeni, de nem tudta felépíteni, mert előbb nem ült le és nem számolta meg, hogy van-e elég költsége az építésre.
A novícius tehát leül és gondolkodik. Vagy nem is gondolkodik, hanem imádkozik. Látja, hogy magában nem bízhat, hanem csak is, Isten kegyelmében. Ígér-e annyit a Szentlélek? Igen a Társaság, mint jó anya eddig is sok kegyelmet közvetített és továbbra is „intézményesen” a kegyelem közvetítője lesz. Az elöljárók, gyóntatok, rekollekciók, lelkigyakorlatok, szabályok, a rendházak, a szilenciumok és a klauzúrával mind megannyi kegyelem közvetítők, de az intézményen felül, maguk a rendtársak, akikkel együtt fogunk élni, segíteni fognak, hogy ebben a szellemben kövessem az Úr Jézust.
Ilyen előzmények után teljesen tudatosan kötelezi el magát Isten szolgálatára a Jézus Társaságba. A mindenható örök Istennek (méltatlansága tudatában, de az Ő kegyelmében bízva), a Szűzanya és az egész mennyei udvar jelenlétében megígéri, hogy az evangéliumi tanácsok szerint fog élni a Jézus Társaságban, mindent ugyanazon Társaság alkotmánya szerint értve.
Körülbelül ez lehet mindnyájunk első fogadalmának előzménye.
/Eredeti dokumentum. Lelőhely: JTMR Levéltár P. Mócsy Imre SJ hagyaték./
Mária és az Egyház anyaságának összehasonlítását gyakran olvassuk a karácsonyi beszédekben. Mindkét alkalommal kifejezésre juttathatják, hogy nemcsak Mária, hanem az Egyház is Krisztus anyja, másrészt nemcsak az Egyház a mi anyánk, hanem Mária is.
Szent Leó pápa egyik karácsonyi beszédében mondja: „Amikor a mi Megváltónk megtestesülését imádjuk, a mi saját életünk kezdetét is ünnepeljük. Hiszen Krisztus születése a keresztény nép kezdete is. A Fő születésnapja a tagoknak is a születés napja. Legyen bár mindenegyes meghívottnak más-más állása, szakadjanak bár el egymástól, az örök idők folyamán is az Egyház minden gyermeke, a keresztelő forrásból eljövő hívek összessége Krisztussal együtt született az Ő születésekor”: /Sermo 26,2 Pl 54 23/
Nemcsak Krisztus születése előlegezte, a mi újjászületésünket, hanem Krisztus születése is naponként megismétlődik. Az Ige mindig újra megtestesül.
Origenes mondja egyik szentbeszédében: „Halljátok Ti, az Egyház pásztorai, halljátok Istennek pásztorai, hogy állandóan leszáll az angyal az égből és hirdeti nektek, hogy mai is megszületett a Megváltó, aki Krisztus, az Úr! /Hom in Luc 12 GCS Orig. IX 84/
Alkalmazza ezt a szeplőtelen Egyház szíve belsejében végbemenő titkokra is. Az Egyháznak Máriához hasonlóan a szívében kell hordoznia a Logost és a szívében kell megszülnie.
Szépen fejezi ki Mária és az Egyház kapcsolatát egy régi spanyol karácsonyi mise szövege: „Egyik a népeknek adja az üdvöt, a másik a népeket adja az Üdvözitőnek. Egyik a méhében viselte az életet, a másik a keresztelőkútban. Ami Máriának adatott meg, az most lélekben az Egyháznak adatik meg.” /Lib. Moz./ Sacr. Missa de Nat. Dom. I 226/
Ez a szöveg már át is vezet minket a keresztelő kúthoz.
Mária nemcsak biológiai anyja Jézusnak, hanem az Írás szerint hitben is az Ő „Igen szavával lett Anyja az Isten Igéjének. Nemcsak puszta biológiai folyamat által ajándékozott testet a Logos (második Isteni Személy) személynek, hanem inkább az Ő hitdöntésével lett Isten Anyja.
Bár Mária az angyali üzenetre mondott „Igen”-jében az egész emberi nemet képviselte, az Ő személyi döntésével fogadta be a hozzánk érkező kegyelmet és épp ez által lett a Kegyelem Közvetítője, Krisztus Anyja.
Ugyanazon „Igen” szavával a hívők Anyja is lett. Szent Ágoston mondja: „Valóban Krisztus tagjainak is az anyja, a mi Anyánk is. Hisz szeretete által közreműködött, hogy a hívők az Egyházban születhessenek: hívők, akik annak a Főnek a tagjai, akinek Ő testileg Anyja lett.” (De Sancte virginate 6 Pl 40 399).
Ez a szeretet-közreműködés az Ő „Igen” szavával kezdődött. A szentatyák igen gyakran állítják, hogy Mária szűzi méhében már valóban elkezdődött az Egyház élete. Jézus személyében az Istenség egyesült az emberséggel. Ezzel a mennyei Atyának világalakító üdvhatározata végérvényesen elkezdődött mindaz, ami azután következik a Kereszttől a Krisztus dicsőséges újraeljöveteléig, azaz az Egyház egész története, csak ennek a titoknak kifejlődése, amely Mária szívében folyt le -mondja K. Rahner.
Mária az Ő „Igen” szavát egész életében hajtotta végre. Az Ő szeretet-közreműködésének a csúcspontja a Kálvária, ahol a „Megváltó Krisztus Kegyes Társa” (Alma Socia Cristi Redemptoria) és a kegyelem Közvetítője lett az Ő lelki anyaságának alapja. Itt lett a fájdalmas Anya a mi Anyánk. Mária fájdalom nélkül lett Jézus Anyja és Istenanya és fájdalommal lett a Titokzatos Testnek az Anyja, a mi Anyánk.
Szent Ambrusnak kedvenc gondolata ez, hogy a megkeresztelt vagy megtért lélek Máriává válik. A bűnös Magdolnát is megtérése után Jézus „Máriának” szólítja. (Ján. 20.16).
„Amikor ez a lélek kezd Krisztushoz fordulni, akkor „Máriának” hívják. Annak az asszonynak nevét kapja, aki egykor Jézust a méhében hordozta. Olyan lélekké vált, aki lelki értelemben Krisztus anyja.” (De virginatate 4,20 Pl 16 271 B).
Hogy hogyan lehetünk lélekben Máriává, Krisztus Anyjává, arra maga Krisztus tanít minket.
(Eredeti dokumentum. Lelőhely: JTMR Levéltár. P. Mócsy Imre SJ hagyaték)
F. Rodenbücher István (1872-1948) A noviciátus után az afrikai misszióba kérte magát, F. Longa Jakabbal (1856-1937) a boromei misszióban dolgozott 1901-1910 között, mint mindenes, a portugál forradalom után Rhodéziába került. Onnan tért vissza 1914-ben Magyarországra, negyedszáz évet a nagykapornaki gazdaságban tevékenykedett, a kiskapornaki fűrésztelep vezetője volt. 1939-től Szegedre került, hogy az új hittudományi főiskola építésénél kamatoztassa tapasztalatait, majd portás lett a kollégiumban. A hatalmas fizikai erejű testvért az ötven éves szerzetesi jubileuma után szívroham érte. B.G.
Küldetésem a Zambézi misszió egyik állomására szólt, melynek Boroma volt a neve és Szent József pártfogása alatt áll. Akinek van térképe, most szépen vegye elő és nézzen utána. Hol is van ez? Keressétek meg a térképen Madagaszkár szigetét. Azzal szemben van Nilimané kikötőváros, a Dél-kelet afrikai portugál gyarmat (ma Mozambik. A Szerk.) egyik városa. Attól kicsit lejjebb van Chinde, ott szálltunk partra 1901-ben. P. Miller, a boromai missziós állomás főnöke, a francia P. Torrent, az osztrák P. Vogl, F. Stoffner és csekélységem.
Ott várt bennünket F. Longa, aki egy hónappal az én csekélységem előtt kiment azzal a missziós gőzhajóval együtt, melyet P. Miller Drezdában, Németországban vett, hogy azon lehessen a misszió ellátását lebonyolítani. Persze ez a hajó darabokban érkezett oda, ott állították össze. Egy hónapig tartott a munka, május 16-ára P. Miller nevenapjára azonban annyira elkészültünk vele, hogy készen állott az indulásra. Nagy volt az örömünk, azért is, hogy a hajó elkészült, no meg azért is, hogy P. Miller névnapját ünnepelhettük. A névnap tiszteletére egy kis ünnepélyes ebédet is készítettünk, amelyet azonban váratlan esemény zavart meg. Ebéd közben jött a dagály és felemelte a vasmacskát, amivel a hajó a nyílt folyón le volt horgonyozva. Képzelhető micsoda ijedelem volt. Jöttek a négerek, akik ott bámészkodtak a parton és ugráltak örömükben, megy a hajó, de nincs rajta senki! Ilyet ők még nem láttak. De mi se. Még akkor nem láttuk, mert bent voltunk a házban éppen a névnapi ebéden. Ezért is nem volt senki a hajón.
A Boroma misszióból, ahová én is menni akartam, már elibénk jöttek a négerek, férfiak, akik a hajón matrózok lesznek. Ezeknek kiáltott P. Miller: „Gyerekek, megy a hajó, gyorsan be a csónakba!” Persze mind beugrottunk velük együtt a csónakba és elfogtuk a szökevényt. Ki húztuk megint a partra. A névnapi ebédnek persze aznapra már befellegzett.
F. Longa begyújtotta a gőzhajó kazánját. Amikor már jól füstölt a hajó kéménye, egyszer csak megindultunk. A hajó akkora volt, mint egy dunai propeller, 18 méter hosszú, 3 méter széles és a vasszerkezete, alváza 130 cm magas.
Csak néztek bennünket, hogy milyen vigan megyünk, hogy pöfög ez a kis hajó. És pedig felfelé a Zambézi folyón. Sötétedésig meg sem álltunk. Miért álltunk meg akkor? Mert sok a folyóban a homokzátony, éjjel az nem látszik és ha rámentünk volna az egyikre, akkor se ide, se oda, nincsen tovább. Kikötöttünk a parton, így a dagály már nem tréfálhatott meg bennünket úgy, mint ott lent a folyó torkolatánál a tengerparton. Itt úgyanis már nem a vasmacskára biztuk magunkat, hanem kötéllel kötöttük hozzá a hajót a partmenti fákhoz.
A bámészkodó négerek mindjárt csapatostól lepték el a partot és nézték a hajónkat. Tal yal! -kiabálták. Így szoktak csodálkozni. Kb. annyit jelent magyarul: ni csak! Élénken mutogatnak, kiabálnak, de persze akkor még nem értettem a nyelvüket. P. Miller magyarázta, miket mondanak. Ő kérdezte meg tőlük: van-e valami ennivalótok? Persze, hogy van. Elszaladtak, mindjárt jöttek is vissza, de nem kolbászt hoztak ám, hanem debreceni vastag virslit, vagy mit. Csakhogy ez a virsli ottan fürtökben lóg, de nem a mészárosnál, hanem a fákon. És nem is kolbász, hanem gyümölcs. Érett, sárga, mint a viasz és édes, mint a méz. Banán a neve. Hozzá is láttunk becsülettel. Köszöntük is a jó feketéknek, mert ingyen adták. Szegények még pogányok voltak, de jószívűek. Örültem, hogy ilyen jó néphez küldtek, hogy az Úr Jézust megismertessem velük.
Persze közben eljött az ideje, hogy éjjeli szállásra menjünk. Arrafelé persze nincsen hotel, de még házuk sincsen a négereknek. Hát akkor hol laknak a négerek? Éjjeli szállásuk a fákon van. Fent az ágak között csinálnak maguknak lakást. Keresztbe-kacsuba tesznek fadarabokat, ez a házuk alapja. De ne gondoljátok ám, hogy szegekkel vagy vaskapcsokkal vannak ezek odaerősítve, mert csak fakéreggel vannak odakötve az ágakhoz. Hol gömbölyüre csinálják, hol szögletesre, ahogy a fán eltudják helyezni. A fakéreg, mikor megkötik, nedves, puha. Mikor megszárad, olyan erős és kemény, hogy már szétbontani sem lehet, csak fejszével lehet elvágni. Amikor az alja készen van, akkor köröskörül felállított fákat tesznek. A közepére egy villaalakú fát tüznek, amely a kúpalakú tetőt tartja. Az alját azután száraz fűvel töltik be, az oldalát is fűvel tömik el. Van ott sok jó magas fűféle. A tetejét is befedik fűvel és kész a ház. Ebben a házban természetesen se vaságy nincsen, se dunyha, se vánkos, hanem egyszerűen tesznek bele száraz fűvet és az alá tesznek egy darab fát és ráterítik a gyékényt és kész a bútorzat. Azon alusszák azután az igazak álmát. Persze este fölmennek, reggel lejönnek a létrán. De azért a létrát se képzeljék el úgy, mint itt Európában, hanem ott egyszerűen két darab fát tesznek egymás mellé és keresztbe kötnek fogakat fakéregből, neki támasztják a fának és azon másznak fel-alá.
És miért laknak a négerek a fákon? Azért, mert ott biztonságban vannak a vadállatoktól, meg némileg a szúnyogoktól, mert egy kis szél lengedez, a szúnyogok elbújnak.
Ami a háztartási felszerelést illeti, ez sem valami változatos. Van egy mozsaruk, amelyet ők maguk égetnek ki egy darab fából. A fatönk közepén tűzet gyújtanak és az kiégeti a fát. Abban a mozsárban törik meg a egy másik darab fával a kukoricájukat. Amikor megtörték a kukoricát, akkor vesznek két lapos követ, az egyik vagy 30-40 cm átmérőjű, a másik kisebb és ezzel a két kővel, azután kézzel megőrlik a kukoricát. Ebből készül azután az ebéd.
No, de ott hagytam el, hogy éjjel szállás után kellett néznünk. Persze nem volt kedvünk a fákon hálni, ezért hát a kis hajón maradtunk. Persze a mi hálóberendezésünk is nagyon egyszerű volt, volt vaságyunk, ezt felállítottuk a hajó fedélzetén, rá egy pokrocót és azon háltunk az éjszaka.
Másnap reggel F. Longa újra begyújtott a kazánba. De volt annyi nézőnk, hogy úgy feketéllett a part a sok négertől. Bcúcsút intettünk a vidám seregnek, akik ujjongva integettek, mikor a kis hajó vidám ügetéssel nekilendült a Zambézi folyón felfelé. Maga a Zambézi körülbelül olyan nagy, mint a mi Dunánk, de az esős évszakban még nagyobb és mélyebb.
Estére megint kikötöttünk, úgy mint tegnap. Meleg volt ma nagyon, még este is! Amikor itt 15 fok meleg van és örölünk, hogy végre itt a tavasz, ott Afrikában úgy fáznak az emberek, mint itt a leghidegebb télben. Az öreg missziós bácsi akkor még fiatal volt, de bizony úgy fázott a keze, hogy a ceruza is kiesett belőle. Úgy hozzászoktam a meleghez.
No, de amikor utaztunk, meleg volt még este is és bizony a néger nem vett fel akkor télikabátot. Nem azért, mert otthon felejtette, hanem nincs is neki. Egyebe se igen van. Mikor egy kicsit hűvős van, bemegy a kunyhóba és tűzet rak. Nem számít, hogy egy kicsit füstös lesz a bőre, mert hiszen úgyis fekete már, mint a kivikszelt cipő. Azonban 8 órakor már 20 fokra felmegy a leghűvősebb idő esetén is és akkor kibújnak a kunyhóból. Délre már olyan meleg van, mint itt soha: 40-42 fokra is felmegy a hőmérő. Aztán, ha nekidurálja magát, 47 fokra is felmegy.
Persze ilyenkor jó fürödni. No és éppen a négerek ne tudnák, hogy mi a jó! Lubickolnak ezek reggeltől estig a Zambéziben. Szeretnek horgászni is, de nemcsak a négerek horgásznak, hanem a krokodilusok is -négert. Kitátják a szájukat és hamm! Bekapják a vigyázatlan feketét.
Óvatlan pillanatban kiugrik a krokodilus a vízből, farkával elüti a négert és aztán lehúzza magával a víz alá. Ott ráfekszik és rajta marad sötétedésig. Aztán kiúszik a többi társával együtt és a homokzátonyon felfalja az áldozatot. Nemcsak ember, de sokszor a víz partján ivó kisebb vadállatokat is elragadja így. No, de ha már a horgászásról van szó, elmondom, hogy hogyan horgásznak a négerek.
A Zambézi partján mindenek előtt este nagy tűzet raknak. A világosságra odagyűlnek a halak, mint nálunk a lepkék a lámpához. Kukac ott is akad, hamar ráteszika horogra és azután csak be kell vetni a vízbe, már kaphatják is fel a kisebb-nagyobb halakat. Másnap aztán kizsigerelik és nem a sűtőbe teszik, ó dehogy! Zsinórra felfűzik, kiakasztják a napra és az finom ropogósra süti a halakat.
(Eredeti kézirat. Lelőhely: JTMR Levéltár Missziós levelek doboz.)
P. Holovics Flórián SJ (1903-1988). Bácstopolyán született, édesapja papucskészítő mester volt. Egykori falusi tanára közbenjárására került Kalocsára a jezsuita gimnáziumba. Innen lépett be a VI. osztály elvégzése után a rendbe. A noviciátus után érettségizett, majd Szegeden a bölcseletet és Innsbruckban a teológiát végezte el, itt szentelték pappá 1933-ban. Egy évi pécsi tanárkodás után, mind a szegedi szemináriumban, mind a kassai főiskolán három évig tanított. Majd Kalocsára került lelkipásztornak és meteorológiai megfigyelőnek. 1950-ben a jezsuita társaival együtt Máriapócsra internálták néhány hónapra, innét került Budapestre, ahol haláláig, mint hittantanár és lelkipásztori kisegítő működött. A nyugdíjazása után pedig „tudományos kutatóként” bámulatos mennyiségű, fontos munkát végzett, elsősorban a jezsuita rendtörténet témájában, de érdeklődése szerteágazó volt. Az OSZK, a MOL és az Egyetemi Könyvtár, de más kisebb gyűjtemények jezsuita anyagait átvizsgálta, szorgosan kijegyzetelte és lemásolta a fontosabb dokumentumokat. Ezek a munkák ma 10 nagy kötetben, mintegy 3000 sűrűn gépelt oldalon a Levéltárban pihennek. Az általa hallatlan szívóssággal, fáradságot nem ismerve, nagy precizitással összegyűjtött anyagával szívesen szolgálta rendtársait és az érdeklődő világi kutatókat. Az ilyen irányú szolgáló szeretete csaknem kimeríthetetlen volt, élete utolsó hónapjáig lehetett hozzáfordulni felvilágosításért vagy tanácsért. A diszperzió nehéz napjaiban az „Adatrögzítések” és a „Barátaink leveleiből” címen közreadott híranyagaival összefogó szellemi kapocsként szolgálta a rendtársakat. Sajnos az írásai nagyon kis számban jelenhettek meg a korabeli egyházi és tudományos sajtóban, de hátra hagyott anyagait a jövő kutatói is kiválóan tudják hasznosítani saját munkáikban B.G.
A város ezeréves jubileuma fölkeltette a figyelmet történetének jeles eredményei iránt. Ezek közé tartozik mindenesetre az, hogy a városnak van egy vértanúja, aki polgártársai, a szegények iránti szeretetében föláldozta értük életét: Csupor István SJ atya.
Hivatalai szerint ünnepi szónok, magyar hitoktató, lelkipásztor, a börtön, a kórház és a magyar elemi iskola gondozója volt.
Az 1738-40-es pestisről van feljegyezve, hogy csak kissé és „kegyesen” lappangott Székesfehérvárt és nem is szedett 80-nál több áldozatot. A jezsuita atyák és velük Csupor István válogatás nélkül látogatták a betegeket és készítették elő őket a minden ember közös útjára. A többiek megmaradtak, őt elvitte a ragály. Akik mérsékelni akarták a buzgóságát a veszélyes időkben, azoknak Szt. Bernát szavaival felelt: „Nagy dolog a lélek, amelyet Krisztus vére váltott meg.” Megemlékezett Loyolai Szt. Ignác mondásáról: „Jézus igazi társának a lelkekért semmi fáradságot, semmi testi kellemetlenséget nem szabad visszautasítani.”
Egyszer a városbíró rendházukban megállította és óvta egyik ház meglátogatásától, melyről a szakértők megállapították, hogy pestissel fertőzött. István atya már korán reggel járt abban a házban is, ezért így felelt: „Nem tartom többre az életemet, mint mások lelkének üdvét.”
1739. október 1-én rosszul érezte magát. A magas láz heves szomjúságot, hasogató fejfájást okozott. Senkit, még az elöljárót sem engedte magához közelíteni. Hajnalba összeszedte minden erejét és átköltözött a betegek számára fönntartott osztályba, lelki atyjának meggyónt, magához vette az erősek kenyerét. Az orvosságok nem használtak, a búbos, mirigyes pestis kitört rajta. Halálra váltan gyakran ismételte: „Uram, ha szükséges vagyok még népednek, nem utasítom vissza a munkát.” De október 4-én, a rózsafüzér és Szt. Ferenc napján este, mikor a kiszolgáló fiú az előírt időben hozta a méregűző ételt, halva találta. Még az este a kijelölt sírások eltemették őt a téglaégető kemence mellett.
Mit tudunk még életéről? Győrben született 1703. december 26-án. Apja bár nemes volt, egyszerű szabó mesterként élt. A 16 éves Istvánnak 1719 augusztusában egy bölcseletet tanuló bátyja és három leánytestvére volt, köztük kettő már házas. Iskoláit helyben végezte a jezsuitáknál. Éppen retorikai tanfolyamot fejezte be, amikor a szerzetbe jelentkezett. A magyaron kívül latinul jól tudott, németül keveset. Talán emiatt küldték Bécsbe az újoncévekre. A bölcseletet Grácban és Bécsben, a hittudományt Kassán tanulta. 1731-ben szentelték. Rövid szatmári működés után elvégzi a harmadik próbaévet.
Kiképzésének a befejezése után Székesfehérváron kezdi a működést. Egy évre Kolozsvárra küldik a természetes erkölcstan tanítására és azt mondotta: Inkább kíván a lelkek szolgálatában meghalni, mint a könyvek között elsárgulni. Elöljárói tekintetbe vették óhaját. Egy évi budai működés után újra Székesfehérvárra került, itt egy év után ennyit tudtak róla írni:
„Hivatalra született, a tétlenség ellensége, az oltári szentség gyengéd tisztelője. Isten dicsőségének és a lelkek üdvének keresője. A szegény nép közt titokban terjedő pestis idején hajnalban elvégezte a lelki dolgait és miséjén kívül minden idejét a betegeknek szentelte. Szónoklataiban a mézajkú Szt. Bernát látszott életre kelni. Különösen Szt Magdolna napján könnyeket csalt elő, amelyeket önként vállalt vezeklések követtek. A fölajánlott tiszteletdíjakat elutasította, még az elöljárótól sem fogadott el semmit. A hitoktatásban a fiataloknál az angyali erény szeretetét ápolta, a felnőtteknél pedig a babonaságot üldözte. Volt a városban egy nemkatolikus orvos, aki bűvös cédulákkal akart gyógyítani. /Papiros patikusnak mondták/ A városi és megyei hatóságokkal sikerült elüznie a városból. Az összeszedett bűvös papirokat elégette. A szabadabb felfogásúak nem szerették, ő viszont minden pénteki napját értük ajánlotta fel. Utolsó havi védszentjével a pestis, éhínség és háború elleni imát kapta. Talán az ő imája és életáldozata akadályozta meg a pestis nagyobb pusztítását. A nép őszintén megsiratta korai halálát.”
A szeretet áldozatának mondták kortársai. Csak sajnálhatjuk, hogy az Egyház Szent Alajoson kívűl nem emelt többet a szentek közé Csupor István sorstársai közül.
/Eredeti dokumentum. Lelőhely: JTMR Levéltár P. Holovics Flórián hagyaték./
A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya látván a húszas évek elején, a trianoni sokk utáni általános lelki és erkölcsi válságot elhatározta, hogy lelkigyakorlatok tartásával igyekszik segíteni. Ehhez állandó lelkigyakorlatos központra, egy házra volt szükség, először Gödöllőn, majd Gödön keresték a lehetőségeket, de az igazi megoldást egy központi, budapesti ház létrehozása kínált. P. Bernhard Zsigmond SJ javaslatára, megvásároltak báró Csölicsné birtokából egy öt holdas telket, eszményi környezetben, a budai hegyek lábánál, a zugligeti völgyben, amely akkoriban még szinte lakatlan terület volt.
A ház építését az akkori tartomány főnök, P. Csávossy Elemér SJ rendelte el, a terveket Bernhardt Győző műépítész készítette el. A költségeket nagyrészt banki hitel -30 éven keresztül 68 000 pengő- segítségével fedezték, de a nagylelkű adományok is jelentős részt jelentettek a finanszírozásban. Így Blaskó Mária - a kor egyik jelentős katolikus írónője - a Jézus Szíve Gárdaházra gyűjtött összeget ajánlotta fel a Manréza javára valamint A Szív újság és a Kongregációk országos gyűjtést szerveztek az épület részére. Az alapkő letételre 1926-ban került sor, Zichy Gyula kalocsai érsek áldotta meg, a felavató beszédet P. Bangha Béla SJ tartotta. Az első házfőnök P. Vukov János SJ lett -aki később 1933. augusztus 31-én délben tragikus körülmények között, éppen a Manréza fürdőmedencéjében kapott halálos szívinfarktust - őt P. Hemm János SJ követte. Az első igazgató P. Jámbor László SJ volt a mezőkövesdi kinevezéséig, utána P. Figula János SJ, majd P. Révay Tibor SJ következett.
Elsőnek a kápolna készült el, 1928. június 29-én szentelte fel Szmrecsányi Lajos egri érsek, majd a szobák következtek, összesen 54 szoba állt a lelkigyakorlatosok rendelkezésére.
A Manréza igazgatósága nagyobb jótevőinek a nevét márványtáblán örökítette meg, mivel az Építő Bizottság szobaalapítási jótékonyságot rendezett. Egy szoba alapítása 2400 pengőbe került és az adományozó nevét a szoba bejárata felett elhelyezett márványtáblán tüntette fel, ha pedig egy szentről nevezték el, a szoba egyik falán kirakták az illető szent képét is. A táblák feliratai a szobák számozása szerint:
1. Csernoch János bíboros hercegprímás emlékére a budapesti papság.
2. Prohászka Ottokár emlékére hálás tisztelői.
3. „Szent áldásodat adja ránk, kisdedével a Szűzanyánk!” A kongreganisták.
4. Puchlin Lajos emlékére. Heves vármegye.
5. Szent Józsefnek, a családok erősségének. Erzsébet főhercegnő és József főherceg.
6. Xavéri Szent Ferencnek a missziók főpártfogójának. Kriston Endre püspök.
7. Liziői Kis Szent Teréz, az isteni szeretet rózsáit hullasd ránk!
8. Jó Tanács Anyja, könyörögj érettünk! „Az ő tanácsa, mint az élő kútfő, kiapadhatatlan.”
9. „Mit ér minden mulandó az örökkévalósághoz képest?” Szent Alajos
10. „Nagyobbra születtem.” Kosztka Szent Szaniszló.
11. Mária, jó Anyám! Kalocsai Úrnők Kongregációja.
12. Kláver Szent Péternek, a felebaráti szeretet apostolának az amerikai magyarok.
13. Özv. szentiváni Mészáros Károlyné, született Ribári Mária emlékére.
14. Szentiváni Mészáros Károly úr emlékére.
15. Néhai szentiváni Mészáros Tibor emlékére, fia Károly.
16. Boldog kassai vértanúk, erősítsétek a hitünket. Özv. dr. Mészáros Mártonné.
17. Szent Hugó, taníts Isten nevét félni. Báró Gudenus Hugó.
18. Alapította gróf Zichy Gyula, kalocsai érsek.
19. Loyolai Szent Ignác, add az áldásodat e házra! Bernhardt Győző műépítész, a Manréza tervezője.
20. Alacoque Szent Margit, vezess Jézus Szívéhez! A Szív.
21. Barat Szent Magdolna tiszteletére a Szent Szív zárda.
22. Alapította gróf Széchenyi György.
23. Kánter Károly prelátus, kanonok, az Országos Központi Oltáregyesület igazgatója emlékére az Oltáregyesület hálás tagjai.
24. Alapította dr. Bayer Krucsay Dezső konzul.
25. Boldog Kolos J. T. hitvalló tiszteletére a Szívgárda.
26. Jézus Szent Szíve tiszteletére Sipőcz Jenő székesfőváros polgármestere.
27. Szent László király, tedd újra hazánkat Mária-országává! Kalocsai Úrnők Kongregációja.
28. „Boldogasszony Anyánk! Ne feledkezzél meg szegény magyarokról”. Az amerikai magyarok.
29. A Szent Imre évben tartott nagy misszió emlékére a Szent István plébánia.
37. Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére a budai Úrnők Kongregációja.
A Téli kertben: P. Tomcsányi Lajos SJ szeretet lelki atyánk emlékére.
Az Ebédlőben: P. Bernhard Zsigmond SJ, a Manréza apostolának.
A Manréza újság nagyon találóan és prófétai előrelátással írta a márványtáblákról egykoron: „E márványtáblák, de maga a ház is egyszer el fog pusztulni. A jótettnek azonban örök értéke van Isten előtt!”
A harangokat 1930. június 3-án szentelte fel Breyer István győri megyéspüspök. A nagyobbik harang 95 kilós volt, Jézus Szíve relief díszítette a következő felirattal: „Krisztus Király Szívének. Öntette Szablya Károly és neje, Huszár Alexandra, Walser család és a Manréza jótevői.” A kisebbik harang 90 kilós volt, a felirata: „Loyolai Szent Ignác, a lelki gyakorlatok védőszentje, könyörögj érettünk! Ex voto: Szlezák László és neje, Vancsó Anna 1930.” A harangokat Szlezák László harangöntő mester készítette, a felszerelést Walser Ferenc harangöntő mester végezte.
A ház szépítésére és ékesítésére sok művészi ajándékkal járultak hozzá a jótevő ajándékozók. A kápolna főoltára ruszicai márványból készült, a főhelyen álló Jézus Szíve szobrot Szmrecsányi Lajos egri érsek ajándékozta, amelyet F. Karle János SJ készített el az oltár és a falfestményekkel együtt. A padok művész faragásai Gáspár Géza, a sekrestye remekművű szekrénye pedig F. Bencze István SJ keze munkája. A kápolnának P. Bangha Béla SJ ajándékozta a XVIII. század nagy olasz festőjének, Schiavoninak Szent Alajos képét. A Szent István oltárképet Szabó István festette meg. A kápolnának ajándékozta Mild Ferenc a ritka szép mívű ezüst áldozó kelyhét. Az előadóteremben levő Szent József szobrot szintén F. Karle János SJ mintázta meg, a Nagyboldogasszony képe Stein Dezső pályanyertes műve volt. A főbejárattal szemben Fachk Józsefné ajándéka, a Kereszthordozó Krisztus képe -ismeretlen művésztől- került elhelyezésre. Értékes kép volt a kápolna előtti csarnokban az Angyali üdvözlet -szintén ismeretlen szerzőtől- dr. Kollarits József ajándéka. A főlépcsőházi XI. Pius pápa képét Hosszú Márton festette. Az előadóteremben, Babura László esztergomi kanonok ajándékát, Ittenbach Sebestyén Szent Család képét helyezték el.
A ház melletti kert kialakítása sok év kemény munkájába került. Elsősorban a nagylelkű adakozók járultak hozzá, Habsburg József főherceg alcsúti mintagazdaságából hozatott fákat és cserjéket, aki egyébként az uradalmi cselédeit is saját költségén küldte el a lelkigyakorlatokra. A kerthez még nagyban hozzájárult dr. Zsitvay Tibor igazságügyi miniszter, Pajor József és Berkes Károly díszcserjékkel, fenyőkkel és gyümölcsfákkal. Lukács József, a svábhegyi kápolna lelkésze komposzt földdel, japán akáccal és virágokkal segítette a kertet. Az eredetileg francia parknak tervezett kert terveit Pfeiffer Károly készítette el, de később a virágok hatalmas költségei miatt mindinkább angolparkká vált, fás és cserjés részei által. A kerti munkákat F. Szepesi József SJ kezdte el mezőkövesdi summásokkal, majd később F. Ácsbolt János SJ folytatta a novíciusok segítségével. A gyümölcsösbe csonthéjas termésű fákat ültettek: dió-, cseresznye-, szilva- és barackfákat, ribizke és egres bokrokkal együtt. A sétányokat platánok szegélyezték valamint kialakult a tájba rendkívül harmonikusan beleilleszkedő fenyves. A lelkigyakorlatosok kényelmét faragott kerti padok és székek szolgálták.
A P. Tomcsányi Lajos SJ által megálmodott Télikertbe pálmák és óriás kaktuszok kerültek. A Télikert külön látványossága volt a remeteszobor, a Marianum ajándéka, amely egy elmés szerkezet segítségével a kalapját emelgette délben. A Télikert egyik asztalára helyezték el a szerzők által beküldött könyveket, amikre ugyan nem volt idő elolvasni, de tájékozódhattak a friss megjelenésekről.
Évente több mint ezer ember látogatta a lelkigyakorlatokat -a közhiedelemmel ellentétben- mindenféle foglalkozású és állású, nemcsak katolikus vallású hívő. A csoportokat azonos vagy hasonló foglalkozású emberekből alakították ki. Az évek során az ország felső politikai és katonai vezetésétől kezdve, az értelmiségi rétegeken keresztül, a diákokig és a mezőgazdasági cselédekig, minden hivatásrend rendszeresen képviseltette magát. A klérus vezetői az egyházmegyés és szerzetes papsággal karöltve látogatták a lelkigyakorlatokat.
Ezek a lelkigyakorlatok ideje változó volt, néhányan elvégezték a 30 napos Szent Ignáci lelkigyakorlatot, főként a papok 5-8 napos kurzust végeztek, de a döntő többség a hétfő estétől csütörtök délutánig tartó foglalkozásokat látogatta.
Ezek a lelkigyakorlatosok hétfőn este 6-7 óra körül érkeztek a házba, miután elfoglalták a szobáikat, szétnéztek, ismerkedtek és beszélgettek. Nyolc órakor vacsoráztak, ilyenkor gyűlt össze először a társaság. A vacsora után a teraszra vagy a Télikertbe mentek egy kis beszélgetésre, majd a lelkigyakorlatot a Veni Sancte mise nyitotta meg 9 órakor, utána a bevezető előadás következett. Az elkövetkező napokban négyszer-ötször gyűltek össze az előadóteremben, ahol hitük örök igazságairól hallgattak közvetlen, logikus előadásokat, esténként pedig az előadó páter, a névtelen cédulákon benyújtott, a lelkiéletbe vágó kérdésekre vagy nehézségekre válaszolt. Közös ájtatosságok, közös étkezések tarkították a napot. A szabad idejüket a lelkigyakorlatosok elmélkedéssel, a hallottakon való gondolkodással és imádsággal töltötték. Csütörtökön közös áldozás és pápai áldás fejezte be a szép napokat.
A Manréza népszerűsítésére különböző sajtó termékek jelentek meg, több mint 12 000 példányban a volt lelkigyakorlatosok számára ingyen elküldték a Manréza újságot. Az új érdeklődök megnyerésére a „Tájékoztató a Manrézáról” címmel adtak ki egy kiadványt. Megjelent a 21 képpel illusztrált Manréza album és a 12 képeslapot tartalmazó füzet is. P. Mezey Gergely SJ összeállított egy külön Manréza imakönyvet.
(Készült a Manréza újság I-X. évfolyama alapján. Lelőhely: JTMR Levéltár)
KEGYELMEKBEN TELJES ÁLDOTT KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!